A Mandiner szerzőinek Trianon-cikksorozata a 100. évfordulón
Csak elmondom már egyszer, a rablóbéke századik évfordulójának tiszteletére, miért lett mézédes Erdély. Mármint számomra, aki – egy nyolcvanas évekbeli, Erdély-járó fiatalhoz illően – de
sokszor csempésztem át a román határon A Székelyföld leírását,
,Orbán Balázs műve rövidített kiadásának példányait...
Az Erdély-élmény nekem Sepsiszentgyörggyel kezdődött, de vendéglátónk rokona révén mindjárt Gyimessel folytatódott. A 80-as évek közepén aztán már kifejezetten egy gyimesközéploki családhoz jártunk ki mi, pesti barátok. Fent a hegyekben, a család borjúnyi csángó kutyák őrizte nyári szállásán, ahova egy szádán (ottani jelentése szerint olyan hegyi úton, amely mellett patak folyik) jutottunk el, éldegéltünk egy-két hetet. A hegyoldalban kaszálni tanultunk, takartunk (szénát gyűjtöttünk), még kokojzát (fekete áfonyát) is szüreteltünk. Mikor ránk esteledett, az istálló fölötti hiúban (padláson), szénaágyon aludtunk el.
Nyolcvanas évek mélye: kazettás magnóval gyűjtöttünk fel népdalokat Tankó Imre házigazdánk feleségétől, aki a vajköpülés mesterségével is megismertetett minket. Egyik gyermekük, egy nyolcéves forma kisfiú, akkorát tudott cserdíteni az ostorral, hogy a szomszéd hegyről visszhangzott. A család nem félt a szekusoktól, pedig volt a faluban besúgó, aki sorra jelentette föl a magyarországiakat fogadó helybélieket; ezek aztán nagy büntetéseket fizettek.
Én addig-addig vonatozgattam Csíkszeredára, hogy onnan busszal Gyimesbe jussak, míg
egyszer a szemközti ülésre huppant egy gyergyóditrói kislány, zöldes hiúzszemekkel.
Na, attól kezdve Ditróba „egyirányúsodtak át” erdélyi útjaim.
'88 körül lehetett, a legsötétebb Ceaușescu-diktatúrában, hogy székely kedvesemnek meg akartam mutatni Gyimest, ami neki eladdig kimaradt az életéből. Büszke voltam előre, hogy ez az „ezeréves határ” környéki tájegység – ahol a magyarság egyetlen olyan darabja él, amely igazi havasi gazdálkodást folytat – az én kalauzolásommal tárul majd föl neki.
Csíkszentdomokos és Balánbánya között valahol van (volt) egy erdészút. Onnan indulva, hatalmas gyalogtúrával, mely már-már nem is természet-, hanem kozmikus élmény, az Egyeskő mellett is elhaladva, egyszer csak megérkeztünk Gyimesközéplokra Tankó Imréék házához. A kiskölyökből már szinte legény lett, örült nekünk, de visszafogottabb volt a korábbinál. Furcsa, de feszengett az édesapja is. Saját kertjükben állandóan körbetekintgettek. Csak kibökték halkan, hogy
nemrég őket is besúgták, amiért pestieket láttak vendégül,